Feliratkozás a hírlevélre

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Deák Gyulának, régi ismeretségünk okán Gyula bátyámnak, az egykori balassagyarmati 23/II. zászlóalj hivatásos hadnagyának memoárja - ahogy második világháborús memoárjaink túlnyomórésze - a 2. hadsereg 1942/43. évi tragédiáját idézi fel. Korábban sokat morfondíroztam azon, vajon miért éppen a doni eseményekre emlékeznek vissza legtöbbet a második világháborút végigharcoló honfitársaink, hiszen a kárpátoki, erdélyi és magyarországi hadszíntereken 1944-ben és 1945-ben hasonlóan súlyos és emlékezetes harcokban volt részük. Végül egy kedves, öreg, Dont is megjárt ismerősöm adta meg a választ, mondván: soha másutt nem érezték magukat annyira elhagyatottnak, magukra maradottaknak, kiszolgáltatottnak, mint ott és akkor, az oroszországi hadműveleti területen, ahol csak verebeket és varjakat lehetett látni, énekesmadarakat nem. Ezenkívül sokaknak ez volt az első frontélményük, s először voltak távol hazájukból is. Ezen szokatlan, sivár és embert próbáló körülmények elviselésére aztán sokan választották a naplóírást, jegyzetek készítését. A később közzé tett, vagy sokáig otthon féltve őrzött, esetleg levéltáraknak eladott visszaemlékezéseknek ezek lehettek az alapjai.

Gyula bátyám doni memoárja nem így született meg. A 2. hadsereg azon gyalogzászlóaljának 1943. januári harcait, veszteségteljes visszavonulását vetette papírra, melyről elég azt tudni, de azt mindenképpen, hogy 1943. január 13-án kora délután az ellenség tizenkettedik tömegtámadásának visszaverése után adta csak fel állásait, s tört utat hátrafelé a bekerítésből. Emlékei felfrissítéséül elsősorban alakulatának, illetve az egész III. hadtestnek a Hadtörténelmi Levéltárban őrzött korabeli harctudósításait nézte át. Éveket töltött el ezen dokumentumok tanulmányozásával, s közben aprólékos, s szinte minden részletre kiterjedő módon készítette memoárját. Sok, az átélt események idején meg nem értett, s meg nem ismert részletre éppen ezen iratok olvasatán jött rá. Például arra, hogy századának javarésze a visszavonulást először megkezdő, Hárs László százados vezette zászlóalj zömmel nyugatra sodródott, nem észak felé, mely Gyula bátyám vagy 30 megmaradt honvédjének lett a kálváriás menetvonala.

Ezen visszaemlékezés szokatlanul reálisan és hitelesen mutatja be a 2. hadsereg egészére is jellemző azon erőn felüli helytállást, melyet a magyar alakulatok - köztük a balassagyarmati zászlóalj - az 1943. januári szovjet offenzívakor tanúsítottak, de azt az olykor szervezetlennek, fegyelmezettnek és pánikszerűnek mutatkozó visszavonulást is, mely a nagyobb veszteségeket okozta a csapatoknak. Gyula bátyám ezen utóbbi jelenség okai közül főleg a szolgálati kötelezettség fellazulását említi meg könyvében. Leírja, mily sokan választották az alakulatuktól és fegyverüktől való elszakadást a kevés túlélési esélyt engedélyező szovjet hadifogság elkerülése végett. "A parancsnokok kezéből is egyre jobban kicsúszott a vezetés, az emberek létszáma folyton csökkent... A demoralizálódásnak induló, vezethetetlen tömeggel vajon mit lehet kezdeni? Ebben a nagy hidegben és összevisszaságban már a kezdet kezdetén sem akadt olyan ember, aki rövid időn belül képes lett volna a fegyelmet helyreállítani" - olvashatjuk a memoárjában.

A szerző helyesen értékelte gróf Stomm Marcel altábornagynak, a III. hadtest parancsnokának a maga nemében páratlan, 1943. február 1-jén kiadott ún. hadtestfeloszlató "búcsúparancsát" is. "Meglepett az ott (azaz az orlovkai tiszti gyűlésen) elhangzott reménytelenséget sugárzó szavak sokasága, az elképzelések naivsága! Mi lesz velünk, szélnek eresztett magyar katonákkal? A sok-sok elcsigázott, agyonfázott, lesoványodott ember a parancsban elrendelteket képes lesz-e végrehajtani? - írja a parancs kihirdetésén egykoron részt vett szerző. Akkor is, most is jogosak voltak ezek a felvetések. Egy seregtestet körülzárása esetén vezetés nélkül, szervezetlenül és teljesen kiszolgáltatottan hagyni, még ha élelmezéséről és felszereléséről gondoskodni már nem is lehetett, nagy hiba volt.

Mindent egybevéve ezen könyvet melegen ajánlom mindazoknak, akik Nógrád megyeiek, átélték ezen eseményeket, vagy hozzátartozóikat vesztették el súlyos harcok során. Azoknak is ajánlom, akik pusztán érdeklődők és mikroszinten is kíváncsiak a magyar királyi honvédség második világháborús részvételére. Manapság sok kevésbé igényes, szinte semmitmondó háborús visszaemlékezés tűnik fel a hazai könyvpiacon, melyekben a szerzők saját jelentőségüket messze kiemelve számos olyan eseményt írnak le, illetve véleményeznek, melyen jelen sem voltak. Hallomásaikon alapuló leírásaikban olvashatunk Horthy István kormányzó-helyettes repülőbalesetéről, Jányi Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok sebesüléséről vagy hírhedt 1943. január 24-ei parancsának kihirdetéséről, s sokan állítják azt is, hogy utolsóként hagyták ott a Dont, s kitüntetésüket egyenesen Horthy Miklós kormányzótól kapták. Nos, ebben a kötetben mindezekről nem olvashatnak, éppen ezért van hitele valamennyi sorának.

Dr. Szabó Péter