Ajánlhatok egy könyvet?
2011-03-31 15:36
|
Kedves Barátunk!
Tyekvicska Árpád igazgató
|
"Sajnos, úgy vettem észre, hogy a fiatalabbak úgy gondolják, hogy az olvasás 'ciki'. Miért lenne az? ... Az olvasással olyan tudás birtokába kerülhettek, kerülhetnek, amit senki sem tud elvenni, hiszen az a sajátunk lesz." A salgótarjáni diáklány, Bodó Mónika gondolatait akár könyvajánló oldalunk mottójául is választhatnánk. Olvasásnépszerűsítő kampányunk célja, hogy örömteli olvasásra buzdítsunk mindenkit, aki a történelem iránt érdeklődik - függetlenül kortól, nemtől, képzettségtől.
Kampányunk résztvevői, az ajánlók készítői:
Bódi Györgyné - a Balassi Bálint Megyei Könyvtár nyugalmazott igazgatója
Bodó Mónika - a Madách Imre Gimnázium és Szakközépiskola végzős diákja
Kovács Krisztián - ludányhalászi helytörténész, levéltári törzskutató
Racs Csaba - a Nagy Iván Honismereti Pályázat 2010. évi első helyezettje
Szederjesi Cecília - a Nógrád Megyei Levéltár igazgatóhelyettese
A Kossuth Kiadó Romsics Ignác akadémikus főszerkesztői munkájával 2009-ben útjára indított egy magyar történelmi sorozatot mindazok számára, akik érdeklődnek több mint ezer éves történelmünk iránt. A sorozat egyes köteteit az adott korszakot kiválóan ismerő egyetemi oktatók, történészek, régészek, levéltárosok, muzeológusok készítették el, különösen figyelve a legújabb kutatási eredményekre és arra, hogy a valahol tanulók számára egy alapvetést adjanak. A sorozat indításához illeszkedett a Magyar Televízió Magyar történelem című új ismeretterjesztő filmsorozata, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a könyv és a modern információhordozók egészítsék ki egymást s tegyék teljesebbé tudásunkat a magyar történelmet illetően.
A sorozat első kötete Fodor István régész munkája volt Őstörténet és honfoglalás címmel.
A második kötet - Font Mária történész írása, Államalapítás 970–1038 címmel – azért ragadta meg figyelmemet, mert az öt fejezetből álló könyv szövege, illusztrációi és forrásközlései egyfajta komplex látásmódot tükröznek. A szerző tényszerűen bemutatja a szakirodalom eredményeit a korszakot illetően, s szól a hiányos források okozta nehézségekről is.
A fotóanyag, a csodálatos kódexek, a miniatúrák, oklevelek, térképek, építészeti és régészeti emlékek segítik az írott szöveg megértését, elmélyítését. A kötetben közölt forrásanyag: Szent István király I. törvénykönyve (1001 körül), II. törvénykönyve és Szent István király intelmei Imre herceghez is megerősítenek bennünket abban a szándékunkban, hogy lássuk, hogyan is éltek eleink ezer évvel ezelőtt, milyenek voltak a hétköznapok és az ünnepek, milyen is volt István király országa, hogyan is fogadta a világ, a környezet az új államot?
A kötet ötödik fejezete István király az utókor szemében címmel az államalapítás tárgyi és szellemi örökségét összegzi, s arra ösztönöz, hogy a legfrissebb szakirodalmi feldolgozások és forrásközlések közlésével tovább haladjunk a magyar történelem megismerésében.
Ez az út sokféle lehet: ismeretterjesztő és tudományos szakkönyv, folyóirat, Internet, televízió stb.
Font Mária könyve azonban legyen ezek között az első, mert alapos, sokszínű és átfogó ismeretet ad a magyar történelem egy meghatározó időszakáról.
Bódi Györgyné
nyugalmazott könyvtárigazgató
„A jó könyv mindig megtalálta, ma is megtalálja azokat, akiknek íródott.”
Vavyan Fable
Bodó Mónika vagyok, a salgótarjáni Madách Imre Gimnázium és Szakközépiskola végzős diákja. Nem tagadom, általános iskolában még nem értettem, miért mondják azt nekem, hogy sokat kell olvasni. Bevallom, hogy nem szerettem elmerülni a sorok között. Miután bekerültem a középiskolába, egyszerűen elkezdtem „falni” a könyveket. A szenvedélyem a Sorstalanság című filmmel kezdődött. A film láttán elkezdett furdalni a kíváncsiság, hogy mi is történhetett a holokauszt idején. A kíváncsiságomat nem tudtam türtőztetni. Az interneten kerestem hasonló témájú könyveket, majd a könyvtárból kikölcsönözve, többszöri elolvasás után vittem csak vissza azokat. Ezt követően, karácsonyra, születésnapomra és egyéb ünnepekre könyveket ajándékoztak nekem, persze a kérésemre. Az első ilyen témájú könyvem az Anne Frank naplója címet viseli. Volt olyan, hogy még az ebédet is kihagytam, csak hogy ne keljen abbahagynom az olvasást. Több tucat könyv elolvasása után jöttem csak rá, hogy miért is jó, hogyha olvasok. Bővült a szókincsem, fejlődött a helyesírásom, a képzelőerőm nőtt, és a fogalmazó képességem is. Valamint jártas lettem az irodalmi alkotásokban. És ami nagyon fontos, tájékozottabb lettem a történelemmel kapcsolatban, hiszen ma már nem csak a holokauszttal és a második világháborúval kapcsolatos könyveket részesítem előnyben, hanem az 1956-ról szóló írásokat is, mely mostanra a „szakterületem” lett. Leginkább a visszaemlékezéseket, és a levéltárban fellelhető dokumentumokat szeretem, ezek „első kézből” mutatják be a múltat. Úgy gondolom – az olvasásnak és kíváncsi természetemnek köszönhetően – olyan dokumentumok és fontos információk birtokában vagyok, mely másnak nem, vagy csak nagyon keveseknek adatott még meg. Csak most értettem meg igazán, miért is fontos a betűhalmazban elmerülni. Sajnos, úgy vettem észre, hogy a fiatalabbak úgy gondolják, hogy az olvasás „ciki”. Miért lenne az? Miért baj, hogyha valaki tájékozottabb a többieknél, és előnyben részesíti a könyveket a számítógépnél? Az olvasással olyan tudás birtokába kerülhettek, kerülhetnek, amit senki sem tud elvenni, hiszen az a sajátunk lesz.
Bodó Mónika
Amikor felkérést kaptam arra, hogy ajánljak egy könyvet a Tisztelt Érdeklődők figyelmébe, nem sokat kellett gondolkoznom rajta, hogy melyik írást is válasszam. Mint helytörténeti kutatónak, fontos ismerni azokat az alapműveket, amelyek az egykori és a jelenlegi Nógrád (vár)megyével foglalkoznak. Ilyen alapmű – a kutatók körében egyszerűen csak „Borovszky”-nak nevezett – Magyarország vármegyéi és városai sorozat Nógrád vármegyét feldolgozó kötete, mely igazi kincsesbánya Nógrád, valamint a megye községeinek története iránt érdeklődők számára. A Borovszky Sámuel szerkesztésében készült mű éppen 100 évvel ezelőtt, 1911-ben jelent meg. A Nagy Háború és Trianon réme ekkor még távolinak tűnt, a monarchia népei a „boldog békeidők” utolsó felvonásában élték hétköznapjaikat. 1911-ben még Nógrád (vár)megye területe is közel duplája volt a mainak; településeinek száma ekkor még 262 volt, szemben a mai 129-el.
A monográfia több fejezetben, teljes körűen dolgozza fel az egykori vármegye természeti, kulturális, szellemi, és néprajzi értékeit. Az első fejezetben Nógrád természeti viszonyairól kapunk információkat; képzeletben bejárhatjuk a néhai nagy megye hegyeit, völgyeit, felfedezhetjük kisebb-nagyobb vizeit, melyek éltető forrásként termékenyítették meg kiöntéseikkel a földeket. Ezután következnek Nógrád vármegye községei. A településekről készült fél-, negyedoldalas ismertetők a falvak dicső múltjaiból villantanak fel epizódokat. A fejezet igen értékes részét képezik a kastélyokról készült fényképek, hiszen sok közülük ma már csak képen pompázhat, az ember romboló tevékenységének köszönhetően. A községek után a néprajz szerelmesei ismerhetik meg a palócok eredetét, szokásait viseletét és mindennapi életét. Majd a megye gazdaságát vehetjük szemügyre; megismerhetjük az egykori nógrádi uradalmakat. Az „ipar, kereskedelem, hitelügy, forgalom” című fejezetben a megye század eleji bányászatáról és egyéb ipari tevékenységéről tudhatunk meg információkat. A következő fejezetek a kultúra és történelem témakörébe kalauzolják az Olvasókat. Megismerhetjük a nógrádi kötődésű írókat, költőket, tudósokat és művészeket, ezáltal teljes képet kapva megyénk kulturális gazdagságáról. A kötet legbővebb fejezetében a vármegye története tárul elénk az őskortól kezdődően az 1900-as évek elejéig. Majd a megyei kötődésű nemesi famíliákról, valamint a megye egyik legjelentősebb családjáról, a divényi uradalmat birtokló gróf Zichy famíliáról olvashatunk. Végezetül a vármegye egykori két legjelentősebb városának, a néhai megyeszékhelynek, Balassagyarmatnak, valamint a „pelikán városának”, Losoncnak – mely Nógrád vármegye ipari-gazdasági- kulturális központja volt – történelme és kulturális értékei tárulnak fel.
Jó szívvel ajánlom ezt a művet mindenkinek, aki csak egy kicsit is érdeklődik a megye, vagy lakóhelye története iránt. Ez a monográfia egy letűnt kor néma tanújaként maradt meg, megőrizve nekünk a hajdani Nógrád nagyságának egy kis szeletét. Lapozzuk hát fel, hogy gondolatban évszázadokat átröpülve megismerjük e kis darabka, őseink által vérrel-verejtékkel szerzett földnek, szülőhazánknak a történetét. Higgyék el, megéri!
Kovács Krisztián
Horváth Sándor első önálló kötete, mely doktori disszertációjának átdolgozott változata, 2004-ben került a könyvesboltok polcaira A kapu és a határ: mindennapi Sztálinváros címmel. Az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársaként tevékenykedő Szerző a fiatal történészgeneráció egyik legismertebb képviselője, munkája napjainkban a legtöbb egyetem és főiskola modernkori magyar történelem kurzusainak olvasmánylistáin megtalálható.
Horváth Sándor a társadalomtörténet új paradigmáit követve a mindennapok története (Alltagsgesichte), történeti antropológia és a mikrotörténelem módszereit és téziseit felhasználva vizsgálja az 1950-es évek szocialista mintavárosaként kikiáltott Sztálinvárost, mely várost a szocialista Magyarország „mikrokozmoszaként” értelmezi. A mikrotörténetnek megfelelően léptékváltó történész a társadalom történetét az egyedi és sajátos nézőpontjából közelíti meg. Horváth mikroszkópjának tárgylemezén a „dolgokat” jelentések sokaságával felruházó egyszerű emberek, kisemberek elevenednek meg. A „normális kivételek”; a „fejekben élő város”, a barakkvárosok lakói, a leányanyák, vagy a kocsmákat a kölcsönösség és viszonosság társadalmi gyakorlataival otthonossá tevő „férfias” férfiak életszagú ábrázolása a Szerző egyik érdeme. A könyv már-már szépirodalmi élmény, melyben helyenként a humor is helyet kap.
Célkitűzései a posztmodern társadalomtörténethez illeszkednek, de akadály, hogy a történész nem helyezkedhet a résztvevő megfigyelő antropológus „kényelmes” helyzetébe. Továbbá „Bár igyekeztem minél gyakrabban megszólaltatni a hatalmon kívüli, az uralmi viszonyokat mégis befolyásoló hétköznapi embereket, a források többségében mégis valaki más – leggyakrabban a hatalom oldalán álló, irattermelő személy beszélt a nevükben.” Mindenesetre a társadalomban diffúz módon szétterjedő hatalom, mely többek között életformát is közvetített, a mindennapok életformája, a történeti megismerés lehetséges terepévé válik. A kontextus rácsozataiból az egyszerű ember „viselkedésmódja” és cselekvési lehetőségei tűnnek elő, a kapu és a határ.
A problémafelvetés hatványozottan érvényes az észak-magyarországi iparvidéken, különös tekintettel Salgótarjánra. A hivatalos diskurzusokat felügyelő intézmények gyakorlatainak változásaival ez a város is megélte az ipari város, polgári város, szocialista város, vagy éppen napjainkban a deindusztrializáció mítoszait. Persze Horváth Sándor könyvének egyik konklúziója éppen az, hogy nem is létezik valóságos város mítoszok nélkül. Alkalmasint A kapu és a határ kötelező a társadalomtörténet módszertani megújulása, az életmódkutatások, munkásságkutatások iránt érdeklődőknek.
Racs Csaba
„A világtörténelemnek voltam egy esete” – írja magáról az „Európa kapujában”, Losoncon 1929-ben született, kikeresztelkedett nagypolgári zsidó családban nevelkedett holocaust-túlélő, Heks (Hidasi) József. Élvezetes stílusú, megrázóan és zavarba ejtően őszinte, a mérnök precizitásával bíró utólagos naplója, melynek lapjain összefonódik a nagy és a személyes történelem, az önazonosságát, családját vesztett, máig megválaszolatlan kérdések tömkelegétől szorongatott Ember igényéből ered. „Meg kell magyarázni a megmagyarázhatatlant?” – teszi fel a kérdést, s jóllehet hisz egy módszert: a kérdőjelek közötti összefüggések feltárását, megnyugtató válaszokat a földi élettől nem remél. Emlékképeihez nagy gonddal épít fel egy tágabb kontextust: a megértést szolgálja a város, a losonci zsidóság, s még tovább fókuszálva, a család homályba vesző történetének számbavétele. Egyetlen élő tanúként minden lehetséges eszközt megragadva, korabeli sajtócikkeket, iratokat felvonultatva igyekszik élesíteni az „emlékezet homályos képeit”. Beléphetünk a reprezentatív szecessziós családi villába, korzózunk, üdülünk, sportolunk mi is az egykor gondtalan kisfiúval. A képekre azonban (bármit is ábrázoljanak), minduntalan beszüremkedik s rátelepszik a szörnyű vég, a vészkorszak árnya.
„Soha nem lehet tudni, mikor történik valami utoljára” – az életbizonytalanságban, az ideiglenesség lélekállapotában ragadt túlélő bölcsessége ez. A család anyagi jóléte, nexusai révén megtűrten és színlelt egyenlőségben ugyan, de az egyre növekvő belső félelem és idegesség hatására lélekben már széthullva, fásultan élte meg a német megszállást. Az akkor 14 éves fiú úgy érzi, nem illik a világba, s nem illik saját tétlen családjába sem. Az egyenértékűség érzését leromboló csillagviselési kötelezettség után a gettósítás brutálisan lezárja gyerekkorát, életben maradásának ára pedig édesapja megkínzása, a családi vagyon munkaszolgálatos behívóra cserélése lesz. Édesanyjától való elválása, első halála után (anyja és kisöccse kilenc nap múlva Auschwitzban odalesz) 1944 októberében a kárpáti fronton édesapjától is elválik, másodszor is meghal. Segítő kezek és őrült bolyongás után 1945. január 8-án, az oroszok megjelenésével léphet ki végre szabadon az utcára. Hamarosan „megint volt biztató életkedv... az emberek megint foglalkoztak banalitásokkal”. Újra elfogadták, sőt együttműködtek vele, „mintha soha el sem jött volna a zsidógyűlölet kora”.
De hogyan lehet gyökerek nélkül folytatni a mindennapokat? Az éltető emlékek féltő megőrzése gyógyír az Áldozatnak, közkinccsé tétele tanító érték – mindannyiunknak.
Szederjesi Cecília
A Nógrád Megyei Levéltár intézményi honlapjának könyvtári panelje a TÁMOP-3.2.4/08/1-2009-0013 - "Nógrádi kincsestár": a múzeumi, levéltári könyvtárak lehetőségterének bővítése Nógrád megye társadalmi, gazdasági felemelkedése érdekében című projekt keretében készül.
 |
 |
A projekt az Európai Unió támogatásával,
az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával
valósul meg.